Műkorcsolya kihívás tizenhatodiktól a huszonkettedik napig

Kicsit el vagyok maradva ezzel a kihívással, vagy mivel. Nem tudom, hogy mennyien olvassátok el ezeket a napokat, én mindenesetre szeretem csinálni, így folytatom :D. De most csak a hiány egy részét pótolom, a másik holnap jön ^^.

Az a versenyző Olimpiát kellett volna nyernie, de ez nem történt meg?

Nos, ide eredetileg nem azt akartam írni, akit most írni fogok. Eredeti terveimben az szerepelt, hogy Sasha Cohent nevezem meg, aki szerintem annak ellenére, hogy egyszer esett a kűrben megérdemelte volna azt az aranyat Torinoban. De most nem ez a téma, kicsit sokkal aktuálisabb lesz a dolog, ugyanis a legutolsó, 2014-es  Olimpiáról hozom. Talán nem a legjobb példa lesz a dolog, de a pár, akiről most beszélni fogok már büszkélkedik egy olimpiai címmel, ugyanis 2010-ben - a hazai pálya előnyével - ők nyertek. Azonban én úgy gondolom, hogy a Sochi olimpiát is nekik kellett volna nyerni. Hogy miért?

Tisztább, szebb, izgalmasabb és nem utolsósorban jobban előadott kűröket futottak, mint az amerikaiak, akik végül nyertek. Persze, tudni lehetett, hogy a Davis/White duó fog nyerni. Az egész szezonban felpontozták őket, mindent megnyertek, amin elindultak és egy pontozásos sportágban fontos, hogy melyik országot képviseled, kik az edzőid és a többi. És mondhatni ebben a versenyben Amerika nyert, Kanada maradt alul. Persze, lehet hülyeségeket írok most, de ez azon nem változtat, hogy én 2014-ben is a Tessa Virtue - Scott Moir kettőst tettem volna a dobogó legfelső fokára.

Mit gondolsz a szinkronkorcsolyáról?

Hogy olyan, mint a szinkronúszás. Na jó, azért nem teljesen, de hasonlóságok vannak. Mindenesetre a szinkronkorcsolya a legújabb és a legismeretlenebb szakág, melynek egyelőre még nincs olimpiai létjogosultsága, bár ha így haladnak a dolgok, akkor 2018-ra szerintem már lesz.

Mindenesetre nem szeretem annyira, mert untat. Persze, elismerem azoknak a lányoknak a munkáját és teljesítményét, mert annyian, egyszerre és persze hiba nélkül korcsolyázni nagy dolog, de számomra nem izgalmas. És azt hiszem ennyi, ezt nem tudom tovább húzni.

Az a korcsolyázó, akit kevésbé szeretsz.

Na, most biztosan lesz olyan ember, akinek a szívébe és a lelkivilágába gázolok, de nem érdekel. Az én véleményem az az én véleményem és leírom. Szóval ki az a korcsolyázó, akit nem szeretek. Egyszerű; Gabriella Papadakis, francia jégtáncos lány. És hogy mi bajom vele?

A viselkedése és a gesztusai nagyon ellenszenvessé tették ebben a szezonban. Idén ő és a párja a Grand Prix Finálét leszámítva minden versenyt megnyertek úgy, hogy tavaly konkréten sehol sem voltak. A naiv és laikus ember azt gondolná, hogy ennek köszönhetően kicsattan az örömtől és mindentől azonban ez nem így volt, vagy ha mégis, akkor nekem nagyon nem ez jött el. Márpedig azért nem, mert akárhány dobogós képet láttam mindegyiken áll, fogja az érmét és olyan arcot vág, amiről két dolgot tudok csak gondolni. Az egyik az, hogy tényleg nem örül a helyezésének, bár lássuk be; ez elég irreális, a másik pedig az, hogy egyszerűen úgy érzi ennek így kell lenni, ez így természetes, hogy ő a dobogó legfelső fokán áll. Persze, lehet ez nem így van, nem ismerem őt, még egy interjút sem olvastam vele, de számomra nagyon unszimpatikus a kisugárzása, ami nem jó. Már csak azért sem, mert ez rányomja a bélyegét arra, ami a jégen mutat.

Kedvenc ruhád.

Na, szerintem ez lesz az a pont, ahol mindenki rohamot fog kapni, azért mert annyi szebbnél szebb, és díszesnél díszesebb ruha van a korcsolya világában engem mégis egy olyan fogott meg, ami se nem csillog, se nem különleges. Inkább aranyos.

De hogy mi tetszik igazán a képen látható sárga-piros ruhában. Nos, magam sem tudom, de az biztos, hogy imádom. Tetszik az, hogy maga a ruha egyszerű sárga de piros boleró és a derékkötő annyira feldobják, hogy az valami hihetetlen. Valamint a derékkötőt - jobb szót nem találok rá - egy masniban végződik, ami szintén plusz pont nálam. Imádok mindent, ami masni és ami aranyos. Szóval ezt a ruhát is imádom és igen, ki jelenthetem, hogy az összes közül ez a legnagyobb kedvencem. Bár, most egynek sikerül vetekednie vele, de egyelőre még nem taszította le a trónról.

Ugrások vagy forgások?

Forgások, mert azokból többféle van, jobban lehet őket variálni, mindig születnek újak. És nem utolsó sorban szerintem sokkal, de sokkal jobban mutatnak az ugrásoknál. Valamint e forgások minden szakágban megtalálhatók ellentétben az ugrásokkal.

Rövid program vagy kűr?

Kűr. Azért mert egy kűrrel és kűrben lehet csodát tenni. Ezekben a majdnem négy perc hosszúságú programokban a profibbak - még a mai kötött szabályok és kötelező elemek mellett is - úgy a fotelba tudják szegezni a nézőket, hogy az valami hihetetlen. Mind azon által a versenyzők a körrel akár két-három helyet is tudnak javítani a helyezésükön, ha jól megfutják azt. (Ennek az ellentéte pedig halmozottan igaz, de ez már részletkérdés)

Vokális vagy ének nélküli zene?

Ennek a kérdésnek van egy előzménye, méghozzá az, hogy ettől a szezontól, minden szakágban lehet vokális zenét használni ezt sokan ellenzik, sokan elfogadják és kevesen szeretik. Nos, nekem teljesen mindegy, csak szép és jó legyen a program. Persze, a vokális zene egyelőre még kölcsönöz egy kis gála hangulatot, de ez szerintem az újdonság ereje, a következő 2015-16-os szezonban már teljesen megszokott lesz. Mind azon által az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a versenyzőknek csak egy elenyésző része él ezzel a lehetőséggel.