Ahol a víz az úr - Novella

Sziasztok!

Tudom, még adós vagyok a korcsolyakihívás végével, de most nem azért jelentkezem. Mint láthatjátok megújult a dizájn, hála az én kedves barátnőmnek, Leahnak. Nem tudom nektek hogy tetszik, de én személy szerint imádom és el tudom nézegetni jó hosszú ideig. De most nem erről akarok beszélni, hanem a novellámról, amit Bells blogján rendezett pályázatra írtam. Meg mondom őszintén; nem szoktam ilyenekre jelentkezni, de ezt annyira ötletesnek találtam, hogy úgy voltam vele; belevágok.

A feladat az volt, hogy egy kép alapján kellett írnunk egy novellát. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az első képemről, akárhogy próbáltam írni nem tudtam, így  új képet kértem a szervezőtől, amire szerencsére mér megjött az ihlet. A kép amiről végül írtam EZ volt.

Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy igyekeztem valami különlegeset írni, ami ha nem is nyer a versenyen, de valami újat mutat, nem egy vámpíros, romantikus vagy középkori történetet.

Ahol a víz az úr 

- Tessék, ez a pedig tied - nyújtom az előttem álló öt-hat éves forma kislánynak a minap érkezett segélycsomag utolsó játékát, egy plüss medvét. A gyermek eleinte bizalmatlanul pillant rám, majd tekintete a játékra szegeződik. Barna íriszeiben vágyakozást vélek felfedezni, de nem mozdulok, nem teszek semmit. Az eddig itt töltött három hónapom alatt rájöttem már arra, hogy nem szabad ráerőszakolnunk az emberekre a segítségünket, nekik kell eldönteniük, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. A lány végül egy kissé félénk mozdulattal a kezemben lévő tárgyért nyúl, amit egy kedves mosoly kíséretében a kezébe is adok.

- Arigatou - suttogja vékony kis gyermekhangján, majd már szedi is a lábait, hogy megmutassa az ajtóban álló édesanyjának, mit is kapott.

- Azt mondta, hogy…

- Tudom, mit mondott - szakítom félbe az asztalnál ülő Miyazawa Hikari-t, aki már az első itt töltött órámban rám akaszkodott, és azóta le sem száll rólam, csak ha eljön az este, és haza kell mennie. - Az elmúlt három hétben ennyit még nekem is sikerült megtanulnom.

- Jó, rendben, de mint tolmácsod, kötelességemnek éreztem elmondani - nevet fel őszinte, gyermeki hangján, miközben kisöpri az arcából hosszú, fekete tincseit. Ahogy így végignézek a japán lányon, egy kis boldogság tölt el, mivel örülök, hogy itt van mellettem. Annak ellenére, hogy pont fele annyi idős, mint én, nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és a derűlátása nélkül. Azt hiszem, hogy belerokkannék az önkéntességbe, és abba a sok szörnyűségbe, ami nap, nap után a szem elé tárul.

- A tolmácsom? - vonom fel kissé tréfálkozva a szemöldökömet. - Nem emlékszem a pillanatra, mikor felfogadtalak.

- Magamat vettem fel. És valljuk be, szükséged volt rá, ugyanis az itteniek nagy része nem tud angolul, te meg nem beszélsz japánul - feleli. - Egyébként ma meddig dolgozol? Van valami, amit egy ideje meg szeretnék neked mutatni.

- Szerintem most ráérek, Mike és Nasty azt mondták, hogy osszam ki a játékokat. További instrukciókat nem kaptam - tűnődöm el.

- Rendben, akkor menjünk - pattan fel.

- Állj, állj, kicsi lány, azért ennyire nem eszik forrón a kását. Előbb azért meg kell őket kérdeznem, hogy tényleg nincs-e mára más feladatom, valamint le is kell adnom a papírokat - ütögetem meg a lapokat, melyek egészen idáig a barna faasztalon pihentek.

Azt hiszem, hogy a mai Hikari szerencsenapja, ugyanis a vezetőim tényleg nem szántak a számomra más feladatot, csak a játékok kiosztást, így szabad vagyok. Most, ahogy kis barátnőmet követve az utcán - vagy legalábbis valamin, ami régen az lehetett - kerülgetem a leomlott házak törmelékeit, pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért is jöttem én ide. Persze, a válasz olyan egyszerű, amilyen naiv: segíteni akartam. Még most is előttem lebeg a pillanat, ahogy besétálok a Vöröskereszt milánói kirendeltségének ajtaján, és közlöm az ott lévő emberekkel, hogy el szeretnék menni Japánba, a cunami sújtotta területre, mint segítő. Persze, a világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy ez ilyen egyszerűen sikerüljön. Végül kaptam egy felvilágosítást, különféle jelentkezési lapokat, és egy angol nyelvű weblapot, ahol részletesebben olvashattam mindenről. Érdekes, hogy csak pár hónappal voltam fiatalabb, mint most, mégis úgy érzem, hogy éveket öregedtem azóta. Mikor a minket szállító terepjáró befutott arra a helyre, ahol régen Komura városa állt, ledöbbentem. Az a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerre tűnt álomnak és valóságnak. Egy hidegzuhannyal ért fel, ahogy az autó ablakából láttam az embereket, amint koszosan, szakadt ruháikban, néhányan még sérülten is csinálják azt, amit akkor is csinálnának, ha nem történt volna semmi. A nők a gyerekekkel foglalkoztak, a férfiak egymással beszélgettek, az öregek pedig a sátrak előtt ültek. Nem voltak ugyanolyanok, ám mindenkiben volt valami közös: a bánat és reménytelenség, amivel a világra és társaikra néztek, és néznek is a mai napig.

- Hová megyünk? - kiáltom a lány után, aki már jóval előrébb jár. Komolyan, úgy mászik át az előttünk lévő romokon, mint aki már ezer, megy egyszer megtette ezt az utat. A mozdulataiban semmi félelem nincs. Piros szandálos lábával határozottan lép át egyik romról a másikra, nem törődve azzal, hogy reggel még drapp ruhája innen inkább szürkének látszik. Ellenben az enyémekkel. Minden egyes új romdarabnál félek, hogy valami szörnyűség történik velem. - Anyukád tudja egyáltalán, hogy itt vagyunk? Mit gondolna erről? - próbálkozok megint, úgy tűnik sikeresen, mert Hikari megáll az egyik leomlott ház tetején.

- Mindjárt ott vagyunk - feleli egy gyermek pajkosságával, majd már indulna is előre, ám mégis megtorpan, majd visszafordul. - Amit anya nem tud, az nem fáj - vonja meg a vállát, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.

Reiko, Hikari édesanyja viszonylag szerencsés nőnek mondhatja magát, ugyanis a háromból egy gyermekét sem érte komolyabb sérülés. A család egyedüli vesztesége a nagyapa volt, akinek furcsamód a halála nem viselte meg annyira a családot, mint ahogy azt az ember várná. Megmondom őszintén, rá akartam kérdezni a dologra, de nem tettem, nem éreztem úgy, hogy nekem közöm lenne hozzá.

- Itt is volnánk - hallom meg a lány hangját.

Ahogy leugrom az utolsó romdarabról, sípoló hang tölti be a halotti csendet, mely körülvesz minket. Mikor lepillantok, a fekete bakancsom alatt egy koszos plüssnyulat veszek észre, mely akkora, mint a tenyerem. Pár pillanatig tanácstalanul nézem, majd lehajolok, és felveszem. Őszintén, nem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele, de a körülményekhez képest jó állapotban van, csak a jobb szeme és a bal füle hiányzik. Talán még lehet kezdeni vele valamit.

Amint felemelkedem, alaposabban is szemügyre veszem a helyet, ahová a lány hozott, de nem értem, mit akarhat itt. Előttem nincs más, csak pár roncs autó, meg egy hatalmas, körülbelül négyemeletes épület. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egykoron egy bevásárlóközpont lehetett, mely naponta emberek százait fogadta magába. Van valami vészjósló ebben az épületben, valami olyan, amit nem tudok megfogalmazni, legalábbis eleinte. Aztán ahogy a lány elindul, én pedig követem, rájövök, hogy mi zavar: az üresség, ami az épület mögött van. A végtelen kékség. A tenger, ami nem húzódott vissza rendesen, hanem úgy döntött, marad, és magának követel egy kis részt a szárazföldből. Ahogy belépünk az egyik falon tátongó lyukon, hirtelen ugrom hátra, mikor a jéghideg víz elkezdi nyaldosni a bokámat. Számíthattam volna rá, sőt, egy bizonyos fokig számítottam is, de mégis. Mikor a víz hozzám ért, megijedtem. Azonban úgy fest, ezzel egyedül én vagyok így, ugyanis a kis vezetőm, aki mindössze tizenegy éves, és akinek biztosan nem kéne itt lennie, rendíthetetlenül megy előre a legközelebbi lépcsőig, mely fénykorában mozgólépcsőként üzemelhetett.

Nevezhet mindenki gyávának, de én, ha tehetném, akkor visszamennék a táborba, ahol most a túlélőkkel együtt lakunk, azonban nem teszem, inkább veszek egy mély levegőt, és a kislány után szaladok. Egy alig tizenegy éves kislány nem fog egy lepusztult bevásárlóközpontban egyedül rohangálni, amíg én itt vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, nem sokat érek, mint fegyelmi erő, elvégre hagytam, hogy elvezessen idáig. Ha lett volna egy minimális sütnivalóm, akkor már az elején megállítom.

- Na, végre! Örülök, hogy ideértél, márt azt hittem, itt hagytál - csapja össze a kezeit boldogan, mikor felérek a mozdulatlanul álló mozgólépcső legtetejére. Nem reagálom le a mondatát, csak megrázom a fejem, mire megfogja a kezemet, és elkezd maga után húzni. Ruhákon, próbababákon, törött üvegen, és ezernyi más dolgon gyalogolunk keresztül, miközben azt nézem, hogy mekkora pusztítást végzett a víz. Az egykor minden bizonnyal bepucolt és tökéletesen vakolt falaknak már csak a beton és vas alapjai látszanak ki, melyek a sötétbarna és a fekete különböző árnyalataiban pompáznak, mint egy koporsó. A földszinten a legrosszabb a helyzet, ahol még most is víz nyaldossa a falakat, mivel mindenhonnan minden lejött, ott olyan csupaszon áll a talapzat, mintha frissen kezdték volna el csinálni. Ha a teteje nem hiányozna az épületnek, akkor minden bizonnyal olyan sötét lenne, hogy az orrunkig se látnánk.

- Miért hoztál ide? - találom meg végre a megfelelő szavakat, miközben érzem, hogy a hideg ráz ki ettől a helytől.

- Nézd - mutat le, mire odafordítom a tekintetem, de nem látok mást, csak a tenger vízét, és a rajta táncoló fényt.

- Én nem lát…

- Nézd meg jobban - szakít félbe, mire kissé szkeptikusan ugyan, de jobban koncentrálok a vízre.

Először nem történik semmi, aztán hirtelen megmozdul a víz felszíne, majd megint, és megint. Ahogy kicsit összeszorítom a szemem, meglátom azt, amit a lány akar nekem mutatni. Ugyanis az, amit én az előbb a fények mozgásának véltem, valójában ezernyi rózsaszín hal tánca.

- Tudod, mindennap eljövök ide, és elgondolkozom - kezdi furcsa, már-már távoli hangon mesélni. - Nagyapa az ősi japán vallást követte, hitt abban, hogy mindennek külön istene van, a napnak, a földnek, a levegőnek és a víznek. Furcsa mód mindig azt hajtogatta, hogy a mi világunkban a víz az úr, és egyszer eljön azért, amit elvettünk tőle, de azért vissza is adja. Élettel fizet az életért - kúszik egy apró mosoly az ajkaira, miközben továbbra is a földszinten úszkáló halakat tanulmányozza, majd váratlanul ismét felém fordul. – Érdekes, sokan bolondnak tartották, volt, aki még gúnyolta is, de őt ez sosem rettentette el. Mindig csak hajtogatta a maga igazát. Aztán egyik éjszaka megtörtént ez a szörnyűség. Még most is élénken él bennem a pillanat, mikor négyen menekülésre bíztattuk, de ő csak megrázta a fejét, leült a foteljébe és ennyit mondott - fúrja barna íriszeit az enyémekbe, mire kiráz a hideg, ugyanis a pillantásának bölcsessége inkább hasonlít egy öregemberére, mint egy tizenegy éves kislányéra. - „Végre eljött, itt van. Megszületik az a világ, ahol a víz az úr.”

Műkorcsolya kihívás tizenhatodiktól a huszonkettedik napig

Kicsit el vagyok maradva ezzel a kihívással, vagy mivel. Nem tudom, hogy mennyien olvassátok el ezeket a napokat, én mindenesetre szeretem csinálni, így folytatom :D. De most csak a hiány egy részét pótolom, a másik holnap jön ^^.

Az a versenyző Olimpiát kellett volna nyernie, de ez nem történt meg?

Nos, ide eredetileg nem azt akartam írni, akit most írni fogok. Eredeti terveimben az szerepelt, hogy Sasha Cohent nevezem meg, aki szerintem annak ellenére, hogy egyszer esett a kűrben megérdemelte volna azt az aranyat Torinoban. De most nem ez a téma, kicsit sokkal aktuálisabb lesz a dolog, ugyanis a legutolsó, 2014-es  Olimpiáról hozom. Talán nem a legjobb példa lesz a dolog, de a pár, akiről most beszélni fogok már büszkélkedik egy olimpiai címmel, ugyanis 2010-ben - a hazai pálya előnyével - ők nyertek. Azonban én úgy gondolom, hogy a Sochi olimpiát is nekik kellett volna nyerni. Hogy miért?

Tisztább, szebb, izgalmasabb és nem utolsósorban jobban előadott kűröket futottak, mint az amerikaiak, akik végül nyertek. Persze, tudni lehetett, hogy a Davis/White duó fog nyerni. Az egész szezonban felpontozták őket, mindent megnyertek, amin elindultak és egy pontozásos sportágban fontos, hogy melyik országot képviseled, kik az edzőid és a többi. És mondhatni ebben a versenyben Amerika nyert, Kanada maradt alul. Persze, lehet hülyeségeket írok most, de ez azon nem változtat, hogy én 2014-ben is a Tessa Virtue - Scott Moir kettőst tettem volna a dobogó legfelső fokára.

Mit gondolsz a szinkronkorcsolyáról?

Hogy olyan, mint a szinkronúszás. Na jó, azért nem teljesen, de hasonlóságok vannak. Mindenesetre a szinkronkorcsolya a legújabb és a legismeretlenebb szakág, melynek egyelőre még nincs olimpiai létjogosultsága, bár ha így haladnak a dolgok, akkor 2018-ra szerintem már lesz.

Mindenesetre nem szeretem annyira, mert untat. Persze, elismerem azoknak a lányoknak a munkáját és teljesítményét, mert annyian, egyszerre és persze hiba nélkül korcsolyázni nagy dolog, de számomra nem izgalmas. És azt hiszem ennyi, ezt nem tudom tovább húzni.

Az a korcsolyázó, akit kevésbé szeretsz.

Na, most biztosan lesz olyan ember, akinek a szívébe és a lelkivilágába gázolok, de nem érdekel. Az én véleményem az az én véleményem és leírom. Szóval ki az a korcsolyázó, akit nem szeretek. Egyszerű; Gabriella Papadakis, francia jégtáncos lány. És hogy mi bajom vele?

A viselkedése és a gesztusai nagyon ellenszenvessé tették ebben a szezonban. Idén ő és a párja a Grand Prix Finálét leszámítva minden versenyt megnyertek úgy, hogy tavaly konkréten sehol sem voltak. A naiv és laikus ember azt gondolná, hogy ennek köszönhetően kicsattan az örömtől és mindentől azonban ez nem így volt, vagy ha mégis, akkor nekem nagyon nem ez jött el. Márpedig azért nem, mert akárhány dobogós képet láttam mindegyiken áll, fogja az érmét és olyan arcot vág, amiről két dolgot tudok csak gondolni. Az egyik az, hogy tényleg nem örül a helyezésének, bár lássuk be; ez elég irreális, a másik pedig az, hogy egyszerűen úgy érzi ennek így kell lenni, ez így természetes, hogy ő a dobogó legfelső fokán áll. Persze, lehet ez nem így van, nem ismerem őt, még egy interjút sem olvastam vele, de számomra nagyon unszimpatikus a kisugárzása, ami nem jó. Már csak azért sem, mert ez rányomja a bélyegét arra, ami a jégen mutat.

Kedvenc ruhád.

Na, szerintem ez lesz az a pont, ahol mindenki rohamot fog kapni, azért mert annyi szebbnél szebb, és díszesnél díszesebb ruha van a korcsolya világában engem mégis egy olyan fogott meg, ami se nem csillog, se nem különleges. Inkább aranyos.

De hogy mi tetszik igazán a képen látható sárga-piros ruhában. Nos, magam sem tudom, de az biztos, hogy imádom. Tetszik az, hogy maga a ruha egyszerű sárga de piros boleró és a derékkötő annyira feldobják, hogy az valami hihetetlen. Valamint a derékkötőt - jobb szót nem találok rá - egy masniban végződik, ami szintén plusz pont nálam. Imádok mindent, ami masni és ami aranyos. Szóval ezt a ruhát is imádom és igen, ki jelenthetem, hogy az összes közül ez a legnagyobb kedvencem. Bár, most egynek sikerül vetekednie vele, de egyelőre még nem taszította le a trónról.

Ugrások vagy forgások?

Forgások, mert azokból többféle van, jobban lehet őket variálni, mindig születnek újak. És nem utolsó sorban szerintem sokkal, de sokkal jobban mutatnak az ugrásoknál. Valamint e forgások minden szakágban megtalálhatók ellentétben az ugrásokkal.

Rövid program vagy kűr?

Kűr. Azért mert egy kűrrel és kűrben lehet csodát tenni. Ezekben a majdnem négy perc hosszúságú programokban a profibbak - még a mai kötött szabályok és kötelező elemek mellett is - úgy a fotelba tudják szegezni a nézőket, hogy az valami hihetetlen. Mind azon által a versenyzők a körrel akár két-három helyet is tudnak javítani a helyezésükön, ha jól megfutják azt. (Ennek az ellentéte pedig halmozottan igaz, de ez már részletkérdés)

Vokális vagy ének nélküli zene?

Ennek a kérdésnek van egy előzménye, méghozzá az, hogy ettől a szezontól, minden szakágban lehet vokális zenét használni ezt sokan ellenzik, sokan elfogadják és kevesen szeretik. Nos, nekem teljesen mindegy, csak szép és jó legyen a program. Persze, a vokális zene egyelőre még kölcsönöz egy kis gála hangulatot, de ez szerintem az újdonság ereje, a következő 2015-16-os szezonban már teljesen megszokott lesz. Mind azon által az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a versenyzőknek csak egy elenyésző része él ezzel a lehetőséggel.