II. helyezett lettem

Sziasztok!

Hát botrányosan régen jártam erre elismerem és sajnálom is. Most szabadkozhatnék hogy ennek tulajdonképpen mi is az oka, de most nem fogok. (Ami azt illeti fogok is, de nem most, hanem az Álmodj a csúcsig-on valamelyik nap a héten). Most azért jöttem, hogy egy olyan hírt meséljek el és osszak meg veletek, mely még most is hihetetlen számomra, pedig lassan már három hete tudom.

Szóval emlékeztek a novellára melyet még márciusban hoztam? Na, azt egy novella versenyre írtam, mert megtetszett az ötlet meg a téma, szóval gondoltam hajrá. Mikor elküldtem a jelentkező mailt nem is gondoltam volna, hogy helyezést érhetek el és mégis sikerült II. helyezett lettem. Ez számomra hihetetlen és innen is köszönöm a lehetőséget és a könyvet a szervezőnek Isabella Reed-nek.

Valamint mint fentebb említettem a második helyezésemért egy könyvet is nyertem, melyről meg is feledkeztem, mármint arról, hogy a versenynek tárgyi nyereménye is van. Szóval kisebb meglepetésként ért, mikor erről olvastam a levélben. Szóval kaptam egy listát, ahonnan az alábbi művet választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az első részét olvastam, de most végre van indokom a második részt és persze a harmadikat is elolvassam.

A könyv borítója és Isabella "üzenete"

Hát ennyi lettem volna mára. Csak ezt akartam veletek megosztani. Ha valaki esetleg nem olvasta volna a novellát, akkor azt IDE kattintva megteheti. További szép estét és holnapra minden érettségizőnek kéz és lábtörést kívánok,

Lucy

Így neveld a sárkányodat 1-2

Sziasztok!

A következő bejegyzésemben egy tegnap látott meséről fogok nektek áradozni. Először azt hittem, hogy ez se lesz több, mint azok az animációs filmek, amiket egyszer megnéz az ember, megállapítja, hogy aranyos, de nem hagy benne nyomot. Nos… tévedtem, nem is akár mekkorát. De nem is húzom tovább a szót, jöjjön a véleményem, vagy ha úgy jobban tetszik, filmkritikám.

Eredeti cím: How to train your dragon 1-2

Kiadás éve: 2010; 2014

Hossz: 1 óra 40 perc (mind a kettőnek)

Ismertető:

  Első rész: "A Cressida Cowell sikerkönyve alapján készült film a melák viking harcosok és vad sárkányok világába röppenti nézőit. A történet középpontjában egy viking tinédzser áll, aki Hibbant szigetén él, ahol a sárkányokkal való küzdelem a mindennapi élet része. Elérkezik a beavatás ideje, amikor hősünk bizonyíthatja rátermettségét törzsének és apjának. Ám amikor találkozik egy sebesült sárkánnyal, és végül összebarátkozik vele, a kis "sárkányölő" világa a feje tetejére áll."

  Második rész: "Hablaty körül mindig történik valami izgalmas. A viking sárkánybűvölő és tűzokádó barátja, Fogatlan visszatér, de úgy, hogy abba beleremeg a Hibbant-sziget. Amíg Astrid, Takonypóc meg a többiek sárkányversenyekkel múlatják az időt, az immár elválaszthatatlan páros meghódítja a tágas eget. Egyre magasabbra, egyre messzebb merészkednek, olyan tájakra jutnak, ahol nem járt még viking.

Így fedeznek fel egy titkos jégbarlangot, melyben több száz idomítatlan sárkány fészkel. A tűzköpő fenevadaktól Hablaty nem ijedne meg, ám a barlang őre, a titokzatos sárkánylovas már komolyabb ellenfélnek tűnik. Hablatyék miatta keverednek bele életük legnagyobb háborúságába: a rájuk váró nagy csatán nemcsak az ő életük múlik, hanem az emberek és sárkányok jövője is."

Szóval az egész nézzük meg ezt a filmet akció úgy indult, hogy egy barátnőm teljesen oda meg vissza volt, mikor egy másik barátnőmmel teljesen lazán kijelentettük, hogy még nem láttuk ezt a mesét, mivel szerinte legalább egyszer kötelező megnézni. Ekkor eldöntötte, hogy ő ezt meg nézeti velünk és így is történt.

Mint ahogy fent is írtam; eleinte szkeptikusan álltam a dologhoz, azt hittem, hogy csak elfogult, mert nagyon tetszik neki ez a mese, így kicsit felfújja a dolgokat. Mert lássuk be; mind voltunk már úgy, hogy nagyon rajongtunk valamiért, így azt hittük, hogy az a király, az Atyaúristen és minden egyéb. De azt kell mondjam; tévedtem. Ugyanis ennek a mesének, évek óta először van tartalma és mondanivalója, aminek a megnézése után az ember elgondolkozik pár dolgon. De most csapjunk is bele a lecsóba, jöjjön maga a mű.

A történet maga Hibbant-szigeten játszódik, ahol vikingek élnek, akiknek a faluját sárkányok sanyargatják. Az éj leple alatt támadnak, felégetik a házakat, melyeket fújton újjá kell építeni. Mint kiderül a vikingek a legtöbb sárkány baját el tudják látni, egyet kivéve az Éjfúriát, mely mondhatni láthatatlanul támad. Mindenesetre ennek a csatának a sűrűjében találkozunk először főhősünkkel; Hablattyal, aki a vikingekhez képest meglehetősen vézna és ügyetlen, ám minden álma, hogy sárkányokat öljön. Fel is talál egy katapult gépet, mely hálót lő ki magából, ám mint kiderül; nem tud vele célozni. Ennek ellenére mégis kimegy kipróbálni a szerkezetet és lő is egy sárkányt; nem is akármit, hanem az Éjfúriát. Persze, ezt senki sem látja, így senki sem hiszi el neki, ezért másnap elindul az erdőbe, hogy felkutassa a sárkány, melyet meg is talál. Eleinte meg akarja ölni - egy kér méretű tőrrel -, ám mikor a szemébe néz, rájön, hogy ő ezt nem tudja megtenni, így elengedi.

Ezt követően jön a „nagy” fordulat, ugyanis mikor a fiú hazamegy, az édesapja bejelenti, hogy relatíve beíratta egy sárkányölő tanfolyamra - nem arra, de jobban nem tudom megfogalmazni-, ahol végre igazi viking lehet belőle. (Persze, pont akkor, mikor a fiú rájön, hogy már nem akar sárkányokat ölni…). Szóval Hablaty elmegy a kiképzésre, melyen több gyerekkel együtt vesz részt. Persze, mikor éppen van szabadideje akkor az elejtett Éjfúriával foglalkozik, akivel egy idő után mondhatni barátok lesznek, ami persze tiltott barátság, elvégre a fiú népe sárkányokat öl. Ezt rövid ideig sikerül is titokban tartaniuk, ám nem örökké, ugyanis Astrid - az alfanő - , egyik alkalommal követi Hablatyot, ugyanis nem érti, hogy hogyan sikerült a fiúnak olyan hamar a sárkányok mesterévé válnia. Itt majd jön egy tipikus, romantikus-repülős jelenet, melynek végén Fogatlan - így lett elkeresztelve a sárkány - elviszi őket a fészekbe, ahol olyan dolognak lesznek szemtanúi, melyet még viking nem látott.  

Persze, a történet ennél kicsit bonyolultabb, van benne még pár szál és pár megválaszolatlan kérdés (olyan is, ami csak a második részből derül), de azt hiszem, hogy ennyi elég volt a film alap hangulatának megadására. Dicsérni órákig tudnám a történetet, a remek karaktereket, az iszonyatosan édes sárkányokat, a kiváló animációt és hasonlókat, mert szinte tökéletes a dolog. De csak szinte, ugyanis van egy apró szépséghibája; a történet mondjuk 90%-a kiszámítható. Volt olyan dolog, amit jóval a megtörténés előtt megjósoltam. Ennek ellenére volt egy dolog, amire nem számítottam, az pedig a történet vége volt, vagyis az, hogy pontosabban mi is történt Hablattyal, az a dolog, ha nem is sokkolt, de egy meg kellett ráznom a fejem, hogy; „Mi van, ez komoly?”. De meg mondom őszintén; tisztelem a készítőket, hogy ezt így bele merték tenni, egy mesébe, melyre mindenki azt ragasztja rá, hogy gyerekeknek készült.

Ezzel ellenben a második rész orvosolja azt a hibát is, ugyanis az tele van váratlan fordulatokkal, többek között egy olyan szereplő halálával, akit nem hittem volna, hogy megölnek. A második részről most nem írnék hosszabban, azt hiszem, hogy a fentre bemásolt tartalom mindent elmond, amit komolyan spoiler nélkül el lehet mondani, úgy hogy ne lőjünk le semmilyen poént, vagy éppen váratlan fordulatot.

Valamint itt szerencsére nem történt az, ami általában történni szokott, vagyis az, hogy a második résznek nem sikerült „felnőnie” az elsőhöz. Egyszóval tökéletes és méltó folytatás. Persze, biztosan vannak benne hibák és apró bakik, ezek mindenhol előfordulnak, azonban annyira belemerültem az egészbe, hogy mire azt elemezhettem volna, hogy mik is ezek vége lett a másfél órás filmnek.

A  az egyik legaranyosabb jelenet
a második részből

Utószóként még annyit elmondanék, hogy ezt a mesét nem - csak - gyerekeknek készítették, ugyanis a saját meglátásom szerint van egy olyan mondani valója, amit az ember 15 éves kor alatt nem nagyon ért meg. Így bátran merem ajánlani bármely korosztálynak. Mert egy édes, aranyos, érzékenyebb lelkűeknek néhol sírós mese.

Ölel mindenkit:

Lucy

Mai Youtubos "találmányaim"

Sziasztok!

A mai napom elég lapos volt, mondhatni unalmas, így úgy gondoltam feldobom egy kis zenével. Szóval belevettetem magam az internet zenei fertőjébe, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem magam úgy, hogy közben nem szedek fel egy dekát sem (ergo nem eszem semmit, ami hizlal, vagyis ez volt a terv, de nem igen jött össze). Igazából az ötlet onnan jött, hogy már régóta volt egy szám, amit meg szerettem volna nézni/hallgatni, mert az elejét hallottam, ami tetszett. Ez volt Sabrina Carpenter: We'll Be The Stars című száma. El kell ismernem nem rossz szám, jobb, mint amit mostanában a Disney Sztárok alkotnak, de olyan egyszer hallgatós a dolog (bár az eleje még mindig nagyon tetszik, kár hogy nem úgy énekli végig az egészet, akkor talán többször hallgatós dolog lehetne). 

Mindenesetre ma több új számot hallgattam meg, mint amit úgy általánosságban egy hónapban szoktam - háromszoros hurrá a lassú mobilinternetnek -, így kiválasztottam párat azok közül, melyek a legjobban tetszettek és felkerülnek a "biztosan letöltöm és meghallgatom még párszor" listára és úgy gondoltam megosztom veletek, hátha tetszeni fognak valakinek. 

1.) Alexander Rybak - Europe's Skys

2.) Lindsey Stirling feat. Lzzy Hale - Shatter Me

3.) Lindsey Stirling - Lord of rings

4.) Passenger - Let her go

5.) Selena Gomez - The Heart Wants Whati It Wants

6. Enya - Only Time 

(ő mondjuk nem új, hanem egy régi kedvenc, aki most szembejött velem)

És azt hiszem, hogy ezek lettek volna azok, mik tényleg mély nyomot hagytak benne, azért vagy azért. További szép vasárnap estét!

Ölel mindenkit:

Lucy

Ahol a víz az úr - Novella

Sziasztok!

Tudom, még adós vagyok a korcsolyakihívás végével, de most nem azért jelentkezem. Mint láthatjátok megújult a dizájn, hála az én kedves barátnőmnek, Leahnak. Nem tudom nektek hogy tetszik, de én személy szerint imádom és el tudom nézegetni jó hosszú ideig. De most nem erről akarok beszélni, hanem a novellámról, amit Bells blogján rendezett pályázatra írtam. Meg mondom őszintén; nem szoktam ilyenekre jelentkezni, de ezt annyira ötletesnek találtam, hogy úgy voltam vele; belevágok.

A feladat az volt, hogy egy kép alapján kellett írnunk egy novellát. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az első képemről, akárhogy próbáltam írni nem tudtam, így  új képet kértem a szervezőtől, amire szerencsére mér megjött az ihlet. A kép amiről végül írtam EZ volt.

Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy igyekeztem valami különlegeset írni, ami ha nem is nyer a versenyen, de valami újat mutat, nem egy vámpíros, romantikus vagy középkori történetet.

Ahol a víz az úr 

- Tessék, ez a pedig tied - nyújtom az előttem álló öt-hat éves forma kislánynak a minap érkezett segélycsomag utolsó játékát, egy plüss medvét. A gyermek eleinte bizalmatlanul pillant rám, majd tekintete a játékra szegeződik. Barna íriszeiben vágyakozást vélek felfedezni, de nem mozdulok, nem teszek semmit. Az eddig itt töltött három hónapom alatt rájöttem már arra, hogy nem szabad ráerőszakolnunk az emberekre a segítségünket, nekik kell eldönteniük, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. A lány végül egy kissé félénk mozdulattal a kezemben lévő tárgyért nyúl, amit egy kedves mosoly kíséretében a kezébe is adok.

- Arigatou - suttogja vékony kis gyermekhangján, majd már szedi is a lábait, hogy megmutassa az ajtóban álló édesanyjának, mit is kapott.

- Azt mondta, hogy…

- Tudom, mit mondott - szakítom félbe az asztalnál ülő Miyazawa Hikari-t, aki már az első itt töltött órámban rám akaszkodott, és azóta le sem száll rólam, csak ha eljön az este, és haza kell mennie. - Az elmúlt három hétben ennyit még nekem is sikerült megtanulnom.

- Jó, rendben, de mint tolmácsod, kötelességemnek éreztem elmondani - nevet fel őszinte, gyermeki hangján, miközben kisöpri az arcából hosszú, fekete tincseit. Ahogy így végignézek a japán lányon, egy kis boldogság tölt el, mivel örülök, hogy itt van mellettem. Annak ellenére, hogy pont fele annyi idős, mint én, nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és a derűlátása nélkül. Azt hiszem, hogy belerokkannék az önkéntességbe, és abba a sok szörnyűségbe, ami nap, nap után a szem elé tárul.

- A tolmácsom? - vonom fel kissé tréfálkozva a szemöldökömet. - Nem emlékszem a pillanatra, mikor felfogadtalak.

- Magamat vettem fel. És valljuk be, szükséged volt rá, ugyanis az itteniek nagy része nem tud angolul, te meg nem beszélsz japánul - feleli. - Egyébként ma meddig dolgozol? Van valami, amit egy ideje meg szeretnék neked mutatni.

- Szerintem most ráérek, Mike és Nasty azt mondták, hogy osszam ki a játékokat. További instrukciókat nem kaptam - tűnődöm el.

- Rendben, akkor menjünk - pattan fel.

- Állj, állj, kicsi lány, azért ennyire nem eszik forrón a kását. Előbb azért meg kell őket kérdeznem, hogy tényleg nincs-e mára más feladatom, valamint le is kell adnom a papírokat - ütögetem meg a lapokat, melyek egészen idáig a barna faasztalon pihentek.

Azt hiszem, hogy a mai Hikari szerencsenapja, ugyanis a vezetőim tényleg nem szántak a számomra más feladatot, csak a játékok kiosztást, így szabad vagyok. Most, ahogy kis barátnőmet követve az utcán - vagy legalábbis valamin, ami régen az lehetett - kerülgetem a leomlott házak törmelékeit, pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért is jöttem én ide. Persze, a válasz olyan egyszerű, amilyen naiv: segíteni akartam. Még most is előttem lebeg a pillanat, ahogy besétálok a Vöröskereszt milánói kirendeltségének ajtaján, és közlöm az ott lévő emberekkel, hogy el szeretnék menni Japánba, a cunami sújtotta területre, mint segítő. Persze, a világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy ez ilyen egyszerűen sikerüljön. Végül kaptam egy felvilágosítást, különféle jelentkezési lapokat, és egy angol nyelvű weblapot, ahol részletesebben olvashattam mindenről. Érdekes, hogy csak pár hónappal voltam fiatalabb, mint most, mégis úgy érzem, hogy éveket öregedtem azóta. Mikor a minket szállító terepjáró befutott arra a helyre, ahol régen Komura városa állt, ledöbbentem. Az a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerre tűnt álomnak és valóságnak. Egy hidegzuhannyal ért fel, ahogy az autó ablakából láttam az embereket, amint koszosan, szakadt ruháikban, néhányan még sérülten is csinálják azt, amit akkor is csinálnának, ha nem történt volna semmi. A nők a gyerekekkel foglalkoztak, a férfiak egymással beszélgettek, az öregek pedig a sátrak előtt ültek. Nem voltak ugyanolyanok, ám mindenkiben volt valami közös: a bánat és reménytelenség, amivel a világra és társaikra néztek, és néznek is a mai napig.

- Hová megyünk? - kiáltom a lány után, aki már jóval előrébb jár. Komolyan, úgy mászik át az előttünk lévő romokon, mint aki már ezer, megy egyszer megtette ezt az utat. A mozdulataiban semmi félelem nincs. Piros szandálos lábával határozottan lép át egyik romról a másikra, nem törődve azzal, hogy reggel még drapp ruhája innen inkább szürkének látszik. Ellenben az enyémekkel. Minden egyes új romdarabnál félek, hogy valami szörnyűség történik velem. - Anyukád tudja egyáltalán, hogy itt vagyunk? Mit gondolna erről? - próbálkozok megint, úgy tűnik sikeresen, mert Hikari megáll az egyik leomlott ház tetején.

- Mindjárt ott vagyunk - feleli egy gyermek pajkosságával, majd már indulna is előre, ám mégis megtorpan, majd visszafordul. - Amit anya nem tud, az nem fáj - vonja meg a vállát, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.

Reiko, Hikari édesanyja viszonylag szerencsés nőnek mondhatja magát, ugyanis a háromból egy gyermekét sem érte komolyabb sérülés. A család egyedüli vesztesége a nagyapa volt, akinek furcsamód a halála nem viselte meg annyira a családot, mint ahogy azt az ember várná. Megmondom őszintén, rá akartam kérdezni a dologra, de nem tettem, nem éreztem úgy, hogy nekem közöm lenne hozzá.

- Itt is volnánk - hallom meg a lány hangját.

Ahogy leugrom az utolsó romdarabról, sípoló hang tölti be a halotti csendet, mely körülvesz minket. Mikor lepillantok, a fekete bakancsom alatt egy koszos plüssnyulat veszek észre, mely akkora, mint a tenyerem. Pár pillanatig tanácstalanul nézem, majd lehajolok, és felveszem. Őszintén, nem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele, de a körülményekhez képest jó állapotban van, csak a jobb szeme és a bal füle hiányzik. Talán még lehet kezdeni vele valamit.

Amint felemelkedem, alaposabban is szemügyre veszem a helyet, ahová a lány hozott, de nem értem, mit akarhat itt. Előttem nincs más, csak pár roncs autó, meg egy hatalmas, körülbelül négyemeletes épület. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egykoron egy bevásárlóközpont lehetett, mely naponta emberek százait fogadta magába. Van valami vészjósló ebben az épületben, valami olyan, amit nem tudok megfogalmazni, legalábbis eleinte. Aztán ahogy a lány elindul, én pedig követem, rájövök, hogy mi zavar: az üresség, ami az épület mögött van. A végtelen kékség. A tenger, ami nem húzódott vissza rendesen, hanem úgy döntött, marad, és magának követel egy kis részt a szárazföldből. Ahogy belépünk az egyik falon tátongó lyukon, hirtelen ugrom hátra, mikor a jéghideg víz elkezdi nyaldosni a bokámat. Számíthattam volna rá, sőt, egy bizonyos fokig számítottam is, de mégis. Mikor a víz hozzám ért, megijedtem. Azonban úgy fest, ezzel egyedül én vagyok így, ugyanis a kis vezetőm, aki mindössze tizenegy éves, és akinek biztosan nem kéne itt lennie, rendíthetetlenül megy előre a legközelebbi lépcsőig, mely fénykorában mozgólépcsőként üzemelhetett.

Nevezhet mindenki gyávának, de én, ha tehetném, akkor visszamennék a táborba, ahol most a túlélőkkel együtt lakunk, azonban nem teszem, inkább veszek egy mély levegőt, és a kislány után szaladok. Egy alig tizenegy éves kislány nem fog egy lepusztult bevásárlóközpontban egyedül rohangálni, amíg én itt vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, nem sokat érek, mint fegyelmi erő, elvégre hagytam, hogy elvezessen idáig. Ha lett volna egy minimális sütnivalóm, akkor már az elején megállítom.

- Na, végre! Örülök, hogy ideértél, márt azt hittem, itt hagytál - csapja össze a kezeit boldogan, mikor felérek a mozdulatlanul álló mozgólépcső legtetejére. Nem reagálom le a mondatát, csak megrázom a fejem, mire megfogja a kezemet, és elkezd maga után húzni. Ruhákon, próbababákon, törött üvegen, és ezernyi más dolgon gyalogolunk keresztül, miközben azt nézem, hogy mekkora pusztítást végzett a víz. Az egykor minden bizonnyal bepucolt és tökéletesen vakolt falaknak már csak a beton és vas alapjai látszanak ki, melyek a sötétbarna és a fekete különböző árnyalataiban pompáznak, mint egy koporsó. A földszinten a legrosszabb a helyzet, ahol még most is víz nyaldossa a falakat, mivel mindenhonnan minden lejött, ott olyan csupaszon áll a talapzat, mintha frissen kezdték volna el csinálni. Ha a teteje nem hiányozna az épületnek, akkor minden bizonnyal olyan sötét lenne, hogy az orrunkig se látnánk.

- Miért hoztál ide? - találom meg végre a megfelelő szavakat, miközben érzem, hogy a hideg ráz ki ettől a helytől.

- Nézd - mutat le, mire odafordítom a tekintetem, de nem látok mást, csak a tenger vízét, és a rajta táncoló fényt.

- Én nem lát…

- Nézd meg jobban - szakít félbe, mire kissé szkeptikusan ugyan, de jobban koncentrálok a vízre.

Először nem történik semmi, aztán hirtelen megmozdul a víz felszíne, majd megint, és megint. Ahogy kicsit összeszorítom a szemem, meglátom azt, amit a lány akar nekem mutatni. Ugyanis az, amit én az előbb a fények mozgásának véltem, valójában ezernyi rózsaszín hal tánca.

- Tudod, mindennap eljövök ide, és elgondolkozom - kezdi furcsa, már-már távoli hangon mesélni. - Nagyapa az ősi japán vallást követte, hitt abban, hogy mindennek külön istene van, a napnak, a földnek, a levegőnek és a víznek. Furcsa mód mindig azt hajtogatta, hogy a mi világunkban a víz az úr, és egyszer eljön azért, amit elvettünk tőle, de azért vissza is adja. Élettel fizet az életért - kúszik egy apró mosoly az ajkaira, miközben továbbra is a földszinten úszkáló halakat tanulmányozza, majd váratlanul ismét felém fordul. – Érdekes, sokan bolondnak tartották, volt, aki még gúnyolta is, de őt ez sosem rettentette el. Mindig csak hajtogatta a maga igazát. Aztán egyik éjszaka megtörtént ez a szörnyűség. Még most is élénken él bennem a pillanat, mikor négyen menekülésre bíztattuk, de ő csak megrázta a fejét, leült a foteljébe és ennyit mondott - fúrja barna íriszeit az enyémekbe, mire kiráz a hideg, ugyanis a pillantásának bölcsessége inkább hasonlít egy öregemberére, mint egy tizenegy éves kislányéra. - „Végre eljött, itt van. Megszületik az a világ, ahol a víz az úr.”

Műkorcsolya kihívás tizenhatodiktól a huszonkettedik napig

Kicsit el vagyok maradva ezzel a kihívással, vagy mivel. Nem tudom, hogy mennyien olvassátok el ezeket a napokat, én mindenesetre szeretem csinálni, így folytatom :D. De most csak a hiány egy részét pótolom, a másik holnap jön ^^.

Az a versenyző Olimpiát kellett volna nyernie, de ez nem történt meg?

Nos, ide eredetileg nem azt akartam írni, akit most írni fogok. Eredeti terveimben az szerepelt, hogy Sasha Cohent nevezem meg, aki szerintem annak ellenére, hogy egyszer esett a kűrben megérdemelte volna azt az aranyat Torinoban. De most nem ez a téma, kicsit sokkal aktuálisabb lesz a dolog, ugyanis a legutolsó, 2014-es  Olimpiáról hozom. Talán nem a legjobb példa lesz a dolog, de a pár, akiről most beszélni fogok már büszkélkedik egy olimpiai címmel, ugyanis 2010-ben - a hazai pálya előnyével - ők nyertek. Azonban én úgy gondolom, hogy a Sochi olimpiát is nekik kellett volna nyerni. Hogy miért?

Tisztább, szebb, izgalmasabb és nem utolsósorban jobban előadott kűröket futottak, mint az amerikaiak, akik végül nyertek. Persze, tudni lehetett, hogy a Davis/White duó fog nyerni. Az egész szezonban felpontozták őket, mindent megnyertek, amin elindultak és egy pontozásos sportágban fontos, hogy melyik országot képviseled, kik az edzőid és a többi. És mondhatni ebben a versenyben Amerika nyert, Kanada maradt alul. Persze, lehet hülyeségeket írok most, de ez azon nem változtat, hogy én 2014-ben is a Tessa Virtue - Scott Moir kettőst tettem volna a dobogó legfelső fokára.

Mit gondolsz a szinkronkorcsolyáról?

Hogy olyan, mint a szinkronúszás. Na jó, azért nem teljesen, de hasonlóságok vannak. Mindenesetre a szinkronkorcsolya a legújabb és a legismeretlenebb szakág, melynek egyelőre még nincs olimpiai létjogosultsága, bár ha így haladnak a dolgok, akkor 2018-ra szerintem már lesz.

Mindenesetre nem szeretem annyira, mert untat. Persze, elismerem azoknak a lányoknak a munkáját és teljesítményét, mert annyian, egyszerre és persze hiba nélkül korcsolyázni nagy dolog, de számomra nem izgalmas. És azt hiszem ennyi, ezt nem tudom tovább húzni.

Az a korcsolyázó, akit kevésbé szeretsz.

Na, most biztosan lesz olyan ember, akinek a szívébe és a lelkivilágába gázolok, de nem érdekel. Az én véleményem az az én véleményem és leírom. Szóval ki az a korcsolyázó, akit nem szeretek. Egyszerű; Gabriella Papadakis, francia jégtáncos lány. És hogy mi bajom vele?

A viselkedése és a gesztusai nagyon ellenszenvessé tették ebben a szezonban. Idén ő és a párja a Grand Prix Finálét leszámítva minden versenyt megnyertek úgy, hogy tavaly konkréten sehol sem voltak. A naiv és laikus ember azt gondolná, hogy ennek köszönhetően kicsattan az örömtől és mindentől azonban ez nem így volt, vagy ha mégis, akkor nekem nagyon nem ez jött el. Márpedig azért nem, mert akárhány dobogós képet láttam mindegyiken áll, fogja az érmét és olyan arcot vág, amiről két dolgot tudok csak gondolni. Az egyik az, hogy tényleg nem örül a helyezésének, bár lássuk be; ez elég irreális, a másik pedig az, hogy egyszerűen úgy érzi ennek így kell lenni, ez így természetes, hogy ő a dobogó legfelső fokán áll. Persze, lehet ez nem így van, nem ismerem őt, még egy interjút sem olvastam vele, de számomra nagyon unszimpatikus a kisugárzása, ami nem jó. Már csak azért sem, mert ez rányomja a bélyegét arra, ami a jégen mutat.

Kedvenc ruhád.

Na, szerintem ez lesz az a pont, ahol mindenki rohamot fog kapni, azért mert annyi szebbnél szebb, és díszesnél díszesebb ruha van a korcsolya világában engem mégis egy olyan fogott meg, ami se nem csillog, se nem különleges. Inkább aranyos.

De hogy mi tetszik igazán a képen látható sárga-piros ruhában. Nos, magam sem tudom, de az biztos, hogy imádom. Tetszik az, hogy maga a ruha egyszerű sárga de piros boleró és a derékkötő annyira feldobják, hogy az valami hihetetlen. Valamint a derékkötőt - jobb szót nem találok rá - egy masniban végződik, ami szintén plusz pont nálam. Imádok mindent, ami masni és ami aranyos. Szóval ezt a ruhát is imádom és igen, ki jelenthetem, hogy az összes közül ez a legnagyobb kedvencem. Bár, most egynek sikerül vetekednie vele, de egyelőre még nem taszította le a trónról.

Ugrások vagy forgások?

Forgások, mert azokból többféle van, jobban lehet őket variálni, mindig születnek újak. És nem utolsó sorban szerintem sokkal, de sokkal jobban mutatnak az ugrásoknál. Valamint e forgások minden szakágban megtalálhatók ellentétben az ugrásokkal.

Rövid program vagy kűr?

Kűr. Azért mert egy kűrrel és kűrben lehet csodát tenni. Ezekben a majdnem négy perc hosszúságú programokban a profibbak - még a mai kötött szabályok és kötelező elemek mellett is - úgy a fotelba tudják szegezni a nézőket, hogy az valami hihetetlen. Mind azon által a versenyzők a körrel akár két-három helyet is tudnak javítani a helyezésükön, ha jól megfutják azt. (Ennek az ellentéte pedig halmozottan igaz, de ez már részletkérdés)

Vokális vagy ének nélküli zene?

Ennek a kérdésnek van egy előzménye, méghozzá az, hogy ettől a szezontól, minden szakágban lehet vokális zenét használni ezt sokan ellenzik, sokan elfogadják és kevesen szeretik. Nos, nekem teljesen mindegy, csak szép és jó legyen a program. Persze, a vokális zene egyelőre még kölcsönöz egy kis gála hangulatot, de ez szerintem az újdonság ereje, a következő 2015-16-os szezonban már teljesen megszokott lesz. Mind azon által az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a versenyzőknek csak egy elenyésző része él ezzel a lehetőséggel.  

Jön...

Sziasztok!

Riri blogján láttam, hogy kitette milyen történeteket szeretne írni a közeljövőben, illetve mik is kavarognak a fejében. Nos, ez nekem nagyon megtetszett, így gondoltam csinálok én is egy hasonlót. Valamint az is nagyon bejött, hogy "If I stay" stílusú borítókkal mutatta be a dolgokat, így azokat is átvettem. Vagyis a stílust, mert természetesen újakat csináltam, melyek az én történeteimhez is illenek, de azt hiszem, hogy mindenki értette a lényeget, csak én magyaráztam túl.

Teljes cím: Jégtáncos Krónikák 2 - Sorskerék

Hossz: Előreláthatóan 20-25 végső esetben 30 fejezet

Műfaj: Sport, Humor, Romantika

Várható megjelenés: 2015 szeptember - 2016 március között, de ez változhat az Álmodj a csúcsig befejezésével

Bármi egyéb, ami fontos: Ugyan ez egy második rész, de nem közvetlen folytatása lesz az elsőnek, csak mondhatni; ugyan abban a világban játszódnak a dolgok. Valamint pár szereplő fel fog bukkanni az első évadból.

Tartalom: Itt most ne haragudjatok, de rébuszokban fogok beszélni, mert senkinek nem szeretnék elspoilerezni semmit a most futó történetből/történetről. Szóval ez a rész három és fél évvel az Álmodj a csúcsig után fog játszódni, nagyrészt Amerikában, Koreában, Olaszországban és pár kisebb, de annál fontosabb kitérő erejéig ellátogatunk majd Moszkávra és Szentpétervárra is.

A történet maga egy korábban mellékszereplő lányról fog szólni, aki élete legfontosabb szezonja előtt áll, ugyanis úgy néz ki, hogy végre valahára kijuthat hazája színeiben a 2018-as Téli Olimpiára. Azonban ahogy az lenni szokott; az élet nem mindig egyszerű és nem mindig történik az, amit szeretnénk. A nyitó jelenet maga közvetlen a szezon elején lesz, mikor a főszereplőnk - akinek a nevét direkt nem mondom ki, had találgasson az a pár ember, aki esetleg olvassa a történetet -  egy baklövésével, vagyis inkább kettővel olyan érzelmi lavinát indít el, melyre álmában sem gondolt, és mely több embert is magával ragad.

És hogy egy kicsit konkrétabb - vagy mér rejtélyesebb? - legyek címszavakban a történet: Olimpia. Testvér. Testvérek. Barátnő. Yea. Barát. Árulás. Szerelem. Raul. Korcsolya. Christina. Rivális. Igazság. Apa. Anya. Titok. Levél. 

Teljes cím: Orosz rulett

Hossz: 40 fejezet, kb.

Műfaj: Fantasy, Thriller, alig érezhető Romantikus szál

Várható megjelenés: 2017 vagy utána, azért mert ezt szeretném nagyon jól kidolgozni a történelmi vonatkozás miatt

Bármi egyéb, ami fontos: Szerintem, ennek lett a legjobb a borítója.

Tartalom: Natalja Rajcinkova egy cserediák program keretein belül érkezik Párizsból Szentpétervárra. Édesapja ebben a városban született, így eleinte azzal a céllal is érkezik meg, hogy kideríti, kik a nagyszülei, és miért nem találkozhatott velük soha. Ez a terve azonban egy esős őszi estén meghiúsul, ugyanis számára is érthetetlen módon belekeveredik először egy golyózáporba, ahol meglövik, és eszméletét veszti. Ezt követően egy luxusvillában ébred az orosz sztyeppe közepén. Eleinte azt hiszi, hogy szerencsétlenségének köszönhetően a maffia kétes ügyeibe keveredett bele. Azonban, mikor alaposabban megismerkedik Dmitrij Romanovval, a Romanov család egyeneságú leszármazottjával, és Alexej Ivanovval, a rejtélyes fegyverkereskedővel, egyértelművé válik számára, hogy a szerencsének és a maffiának semmi köze a helyzethez. Sőt, egy elkeseredett pillanatig már inkább a maffia karjai közé vágyik, mintsem a sztyeppe közepén álló villába. Ugyanis Natalja egy, mondhatni történelmi csatába csöppent bele, mely közel száz éve zajlik titokban, a színfalak mögött.  tét pedig nagyobb, mint amit valaha el tudna képzelni, ugyanis itt már nem csak pár ember, hanem egy egész ország életéről van szó.

Az orosz történelem egy része megelevenedni látszik Szentpéterváron és környékén. Azonban ezzel együtt a vérontás sem elkerülhetetlen. Nem bízhatsz senkiben. Nem tudhatod, hogy ki hazudik, és ki mond igazat ebben a véres játszmában. Csak azt tudhatod, hogy te hol állsz.

Olyan ez, mint az orosz rulett, egy lövés - rossz döntés -, és minden véget érhet... örökre.

Meg mernéd húzni a ravaszt?

Teljes cím: Egy életen át

Hossz: 20 - 25 fejezet között  

Műfaj: Memoár, Dráma, Romantika, Sport,

Várható megjelenés: 2015 nyara-ősze, attól függően hogy készülök el a fejezetek egy részével

Bármi egyéb, ami fontos: Nem valós esemény alapján íródott, az alapja sem valós, az egész fikció.

Tartalom:  Teresa és Joshua Kanada és egyben az egész világ ünnepelt jégtáncos párja. Most vannak a csúcson, már szinte mindent megnyerhettek, amit ebben a sportágban meglehet, ám nem akarják abba hagyni, szárnyalni akarnak, történelmet írni. Azonban az Élet közbeszól. 

Eleinte csak egy egyszerű náthának, tüdőgyulladásnak tűnt, mindenki azt hitte, hogy most már minden rendben lesz. Azonban a kettőezer tizenötös nemzeti bajnokságon , a bemelegítés közben összeütköznek egy másik párral. Az ezt követő orvosi vizsgálaton derül ki hogy többről van szó, sokkal többről. Életről és Halálról.

 Tizenhét év. Ennyi időt töltöttek együtt a jégen, ennyi ideig voltak társak, támaszai egymásnak és legjobb barátok. Egyikük mindig is többre vágyott, valamire amit eddig nem kaphatott meg. A másikuk azonban ezt eddig észre sem vette, most sem veszi, pedig az óra most már visszafelé ketyeg. 

Azonban csak a pár egyik tagja haldoklik, a másik él, egészséges előtte az élet és egy ajánlat, mely egy lehetőséget kínál, egy új és fényes karrierre. 

De vajon az a helyes út? Menni? Vagy esetleg maradni, és megpróbálni szeretni? Megpróbálni valamit, amit rövid és fájdalmas lenne és nem is biztos hogy működne?  

Egyáltalán van jó döntés ilyen helyzetben, vagy csak rossz és nagyon rossz lehetőségek közül lehet választani?


Nos, ezek lettek volna az ötleteim. Remélem, van olyan, ami felkelte az érdeklődéseteket. Ezen kívül pedig van még két ötletem, amik annyira nem érettek, így még hagyom őket nőni, erősödni, hogy ha egyszer kikerülnek a kezeim közül. Nos, ennyi lettem volna mára.

Ölel mindenkit:

Lucy

Műkorcsolya kihívás - tizenötödik nap

Melyik a kedvenc programod?

VIDEO

Nos, kalandozzunk vissza a Carmenek világába. Szóval tegnap ott hagytam abba, hogy Tessa és Scott Carmenje a második kedvencem. Nem azért, mert gyakorlatilag egy orgiát mutatnak be a jégen, hanem azért, mert ez olyan hihetetlen érzelmekkel teszik, hogy kifekszik tőle az ember. De pont ugyan ebben az évben - szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre, ezt mindenki döntse el maga - a kedvenc olasz párosom is egy Carmen válogatásra korcsolyázott.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy az volt az olaszok legjobb kűrje - bár az idei Haláltánc se rossz, csak az még nagyon nem érett be és szerintem sajnos nem is fog - egészen a mai napig. Az az előadás, a manírok és az a hihetetlen érzelem, amit képesek voltak átadni... hihetetlen volt. Amikor néztem és most is, mikor nézem egyszerűen eláll a lélegzetem és hűű. Nem tudok mit mondani, a jégen a Carmen, ha jól meg megcsinálják. Nos az olaszoknál inkább a visszafogott szenvedély volt a jellemző, ami csak úgy vibrált. Na jó, azt hiszem befejeztem mára az ömlengést. Akit esetleg érdekel a program, az kattintson a kép alatti videó felíratra

Műkorcsolya kihívás - tizennegyedik nap

Kedvenc kűr, vagy rövid program zenéd?

VIDEO

Nos a kedvenc korcsolya zeném a Carmen minden program képes megvenni, amit erre az operára koreografálnak. Persze, az egy más tészta, hogy ez fent van a legagyonhasználtabb zenék listájának csaknem az élén, mert szinte minden szezonban van egy kűr, vagy egy rövid program, amit erre koreografálnak, de meg mondom őszintén; amíg az tisztességesen van előadva. Persze, van kedvenc Carmenem is, de azt nem ma fogom megmutatni, így azt hiszem, hogy a második kedvencem kerül terítékre, a második kedvenc jégtáncos páromtól. Érdemes megnézni, nagyon jó. 

Műkorcsolya kihívás - tizenharmadik nap

Mi az, ami nagyon meglepett?

Hű, ide eredetileg egy egészen negatív dolgot akartam írni, de az Leah leírta előttem, így én inkább valami pozitívat írok. Szóval meglepett, mikor tavaly a kedvenc jégtáncospárom világbajnok lett, mindössze 0.02 század ponttal megelőzve a kanadai kettőst, akiket szintén nagyon szeretek.

Meg mondom őszintén; ha a verseny előtt valaki megkérdezi, hogy mire tippelek; hol fognak végezni azt mondom, hogy ha szerencséjük van és jól futnak, akkor feljöhetnek a bronz érmes helyre, óriási mázlival pedig harcolhatnak az ezüstért. Mert ugyan az olimpiai arany és ezüst érmesek nem indultak, de a harmadik és negyedik helyezettek igen, valamint a kanadaiak, akik azért elég jók, és befoghatták volna az olaszokat. 

Szóval, ha a papírformát néztük volna, akkor Annának és Lucának a dobogó legalsó fokán kellett volna végeznie nem pedig a legtetején. Én mindenesetre örülök, hogy így történt, de van aki nem. Persze, ez már nem ide tartozik. (Bár az kikészített, hogy a franciák úgy állták végig az egész eredmény hirdetést, mintha a saját temetésükön volnának.)

Műkorcsolya kihívás - tizenkettedik nap

Legrosszabb élményed a műkorcsolyával kapcsolatban?

Hű, na ez egy nagyon jó kérdés. Mert szerintem ilyen nincs. Persze, van ami fáj, például az egyik az, hogy tavaly; mikor itt Budapesten volt az EB és egy buszútnyira a Simától, de nem, nekem iskolába kellett járnom. Persze, ha a gyerek iskolaköteles járjon oda, de akkor is. A szívfájdalom meg volt, nem is kicsit. Bár annyi jó volt a dologban, hogy a magyar TV mindent közvetített, amit csak lehetett, így néha többet láttunk, mint a helyszínen lévők. De akkor is jó lett volna élőben nézni a dolgokat.

A másik pedig, az mikor először elestem. Kicsit voltam és emlékszem arra, hogy nagyon fájt és ki kellett másznom, térden a palánkig, hogy ismét lábra tudjak állni. Az elég kellemetlen volt... először. Valahogy a negyedik, vagy ötödik ilyen eset után már úgy voltam a dologgal, hogy így jártam. Mindenesetre arra még most is emlékszem, hogy mászás közben a poros Jerry-s - tudjátok a Tom és Jerry-ből - kesztyűmre koncentráltam, mert a jég ruhával is csúszott... :"D

Itt a vége, fuss el véle!

Sziasztok!

WARNING! Minden olyan egyetemista, aki még nem fejezete be a vizsgáit, csak saját felelősségre olvassa ezt a cikket! WARNING!

Azt hiszem az eredetileg személyes blogomon ez lesz az első igazi személyes bejegyzésem. Jó vagyok! Na szóval a cím maga elég vészjóslónak hangzik, az ember biztosan azt gondolná, hogy bezárok egy blogot, befejeztem egy történetet vagy ilyesmi.... nos nem, vagyis nem teljesen. Mert tegnap számomra VÉGET ÉRT A VIZSGAIDŐSZAK!

Az érzés, amit legbelül érzel, mikor kijössz az utolsó vizsgádról.

Alig három héttel ezelőtt, mikor felocsúdva a szilveszteri kábulatomból elkezdtem tanulni nem hittem volna, hogy egyszer eljutok ide, azt hittem elhullok közben. Na jó, ezt azért nem, de azt gondoltam, hogy lesz olyan tárgy, amiből megvágnak, így mehetek UV-re, de nem így lett. Tegnap, mikor kiléptem a legnehezebb vizsgánkról egy négyessel - amit most sem tudom, hogy mire és hogyan kaptam, mert mikor bementem úgy voltam vele, hogy a kettes legyen meg és akkor én nagyon boldog leszek - sírni tudtam volna örömömben. Nem csak a jegy miatt, hanem mert vége lett. 

Hogy minek is lett vége?

A hajnalig való tételkidolgozásnak, az izgulásnak, a napi 3-4 óra alvásnak, csoporttársak zaklatásának oda-vissza - mert persze a tanárok olyan diát adnak, amiből készülni lehetetlen és mindenki ott próbál tételt találni, ahol tud -, az idegességben való evésnek - szerintem többet híztam az elmúlt 3 hétben, melyre besűrítettem az összes vizsgámat, mint karácsony alatt - és hasonló dolgoknak. 

És mi jön most?

Olvasás, pihenés, fogyás. kritikaírás, korcsolya EB nézése nyugodt körülmények között, sorozatnézés, brátok és rengeteg jó dolog, egészen május végéig-közepéig, mivel akkor egy új és még több vizsgát tartalmazó vizsgaidőszak veszi kezdetét. De ahogy Horatsius is mondta; Aurea mediocritas, vagyis Élj, a mának!

Hát ennyi lettem volna közel 14 óra alvás után kipihenten, frissen fitten. A továbbiakban még folytatom a harmincnapos műkorcsolya kihívást és egy másik bloggerina, pontosabban Riri blogján láttam, hogy kirakta; milyen ötletei vannak a futó történetein kívül; nos ez megtetszett és még a hétan hozok és is egy hasonló bejegyzés. Valamint megpróbálom befejezni az Álmodj a csúcsig! tizenhetedik fejezetét.

Ölel mindenkit:

Lucy

Ui: ha mégis volt olyan mazochista egyetemista, aki végigolvasta a soraimat annak és minden egyéb sorstársának sikeres további vizsgákat kívánok. Higgyétek el; menni fog, ha meg nem; akkor úgy is van UV. (Én ezzel a szlogennel keltem fel minden vizsga reggelén.)

Műkorcsolya kihívás - tizenegyedik nap

Mi a legszebb élményed a korcsolyával kapcsolatban?

Ide most nagyon sok mindent tudnék írni. Mondhatnám azt, hogy azok a pillanatok, mikor anyával ketten nézzük a tévében, vagy az a pillanat volt, mikor megtudtam, hogy a kedvenc jégtáncosaim tavaly meg nyerték a világbajnokságot, vagy még számtalan dolgot mondhatnék.

Azonban mivel ez a kérdés nem teljesen egyértelmű, talán szándékosan, szóval mivel két értelmű kicsit kiforgatom. Azt hiszem, hogy senki számára nem titok, hogy Leah és én  nagyon jóban vagyunk a blogger világ keretein kívül is. Nos, ez részben a bloggernek, részben pedig a korcsolyának köszönhető, ugyanis, ha nem kezdem el írni a korcsolyás blogomat, akkor valószínűleg sosem hagy kommentet és kér cserét, majd én az ő blogján sosem kérem el a email címét és akkor sosem kerülünk olyan kapcsolatba, mint amilyenben most vagyunk. 

Szóval, ha nincs a korcsolya, akkor mi ketten sosem ismerjük meg egymást és sosem leszünk barátok. Szóval a legjobb élményem a korcsolyával kapcsolatban az, hogy megismerhettem, egy nagyon jó barátomat Leaht. Szerintem ennél több nem is kell. 

Műkorcsolya kihívás - tizedik nap

Európa bajnokság vagy Négy Kontinens Bajnokság?

Európa bajnokság. Ennek két oka van; az egyik az; hogy ezen több versenyzőt ismerek és többet is szeretek, mint az NKB-n indulók közül. A másik pedig nagyon egyszerű: életemben nem láttam még NKB-t, mindig csak egy-egy programot néztem meg, ami aktuálisan érdekelt. Szóval EB, mert az közvetítik a magyart TV adók is. Idén például az Eurosporton kívül még a Duna televízión lesz látható a verseny. Persze, nem annyira hosszan és részletesen, mint tavaly, mikor itt rendezték - lásd, oldalsó logó -, de azért ne legyünk telhetetlenek, ez több, mint a semmi. 

Műkorcsolya kihívás - kilencedik nap

Olimpia vagy Világbajnokság?

Olimpia. Ez annyira egyértelmű, mint hogy reggel kel a nap. Azóta imádom az olimpiákat, hogy tudom mi az. Teljesen mindegy, hogy nyári vagy téli én nézem, ilyenkor még az olyan sportágakat is, amiket egyébként akkor se néznék meg, ha fizetnének érte. Így szerintem egyértelmű, hogy a kedvenc sportomból is az olimpia az egyik kedvenc eseményem. Valahogy úgy gondolom, hogy ennek a versenynek, amit csak minden negyedik évben rendeznek meg van valami különleges hangulata. Nem tudom megmagyarázni a dolgot, de így van, Mindenesetre úgy érzem, hogy a kérdést sikerült maximálisan, talán kicsit túl is válaszolnom.

Műkorcsolya kihívás - nyolcadik nap

Kik a kedvenc páros korcsolyásaid? 

Az ominózus kézcsók, de nem a nezetiről, hanem
az olimpiáról

Ez a kérdés kicsit gondolkodtató volt, mert három, vagyis inkább négy pár jutott kapásból az eszembe, azonban ez egyik idén nyárin szét ment, a másikat meg szeretem, de nem annyira, hogy az első helyet kapják, jó nekik a megosztott bronz. Szóval két orosz pár közül kellett választanom és a mérleg Tatiana Totmianina és Maxim Marinin felé billent. Meg mondom őszintén, itt most nem az eredmények, vagy a technikai tudás választott, mert ők és bent maradó páros - Tatiana Volosozhar és Maxim Trankov - koruk legjobbjai voltak. Olimpiát, Világbajnokságot, EB és még számos kisebb versenyt megnyertek. 

Hogy itt most mi döntött?

A tisztelet, mert bár szeretem a Volozorhar Trankov párost is de Totmianináékat tisztelem, és mérhetetlenül felnézek rájuk a kitartásuk, az erejük és a küzdeni akarásuk miatt. Ezt pedig azért mondom, mert nekik, kettejüknek 2004 szeptemberében a Skate Amerca nevű Grand Prix-n volt egy nagyon komoly balesetük. Egy emelésből - ebből - volt egy balesetük, mely alatt Tati az arcával előre esett a jégre, mivel Maxim korcsolyája megcsúszott, így elvesztette az egyensúlyát és borult minden. Ezt követően Totmianina egy napig volt kómában és mikor felébredt nem emlékezett az egész balesetre, így nem félt visszatérni a jégre, ellenben Maximmal, aki ugye nem sérül meg testileg. Viszont lelkileg annál inkább.

Most laikus módon azt hihetnénk, hogy ezek után abbahagyják, vagy csak a következő szezonban térnek vissza. Nos, ők nem ezt csinálták. Tatiana valami hihetetlenül gyors módon épült fel, ezt követően pedig ismét kezdetét vették az edzések. Eleinte lassú tempóban, hogy Maxim visszanyerje a "biztonságát" emelések közben - ám ez szerintem teljesen sosem sikerült, ugyanis ennél az emelésnél, mindig mielőtt letette Tatit megszorította annak a kezét -, majd pedig úgy mint annak előtte. Ennek eredményeképp a szezon második felében megnyerték az orosz nemzetit - ahol szerint az volt  a legszebb pillanat, mikor a kűr végén a férfi kezet csókolt a nőnek - az EB-t és a Világbajnokságot. Majd a 2006-ban a Torinoi olimpiát is. 

Szóval emiatt a hihetetlen emberi teljesítmény miatt döntöttem úgy, hogy ők kerülnek az első helyre. És így a végén itt egy montage arról, hogy mi is volt a baleset és hogy is tértek vissza: VIDEÓ. 

Műkorcsolya kihívás - hetedik nap

Kik a kedvenc jégtáncosaid? 

Ez a legegyértelműbb válaszom. Gondolkodnom sem kellett, ugyanis a dobogó első helyezettjeit a másodiktól mint amennyire a Himaláját és a Mariana árkot (az egyik a legmagasabb, a másik pedig a mélyebb pontja a földnek). Szóval a kedvenc jégtáncospárom az Anna Cappellini Luca Lanotte duó.

Először a 2007-2008 szezonban láttam őket. Nem tudom, hogy ez EB-n, vagy pedig egy Grand Prix versenyen, de az biztos, hogy az akkori La Traviata programmal a szívem közepébe táncolták magukat. 

Ők ketten egy hihetetlen páros, valahogy annyira élnek a jégen, hogy az eszméletlen, sajnos csak egy hátrányuk van, hogy olaszok. Ezt azért mondom, mert sajnos nem dobálják nekik a bírók úgy a pontokat, mint az oroszoknak, kanadaiaknak, amerikaiaknak és a franciáknak, akiket mostanában ha lehet, akkor még jobban felpontoznak, mint eddig. Na de vissza térve a témához.

Szegyszerűen imádom azt, amit csinálnak; bármi legyen is az. Zenék tekintetében is mindig jókat választanak, ahogy én figyeltem igyekszenek elkerülni a tucat darabokat. Eddig csak egyszer táncoltak arra,  név szerint a Carmenre, de az a program amit arra koreografáltak... ha engem kérdeztek az volt életük programja. E mellett pedig még szeretem bennük azt, hogy egymáshoz és a rajongóikhoz viszonyulnak. Ugyan személyesen még nem volt szerencsém találkozni velük (majd egyszer), de szinte mindenki azt mondja, hogy nagyon közvetlenek mindenkivel.  

Ám annak ellenére, hogy az előbbi  - fel- és lepontozásos - ok miatt szerintem hátrányból indulnak nagyon szép eredményeik vannak, leginkább az utóbbi évekből. Ugyanis 2013-ban bronzérmesek, míg 2014-ben aranyérmesek voltak az Európa bajnokságon. Valamint szintén 2014-ben világbajnokok is lettek. És bár a világbajnoki címet nem hiszem, de azt több ok miatt is nagyon remélem, hogy az Európa bajnoki címet idén is sikerül elnyerniük. Forza Anna e Luca!

Ui: és azért az sem elhanyagolandó tényező, hogy Luca nagyon jól néz ki  *.*

Műkorcsolya kihívás - hatodik nap

Ki a kedvenc férfi korcsolyázód?

Nos, meg mondom őszintén; nem sok egyéni férfi korcsolyázót szeretek. Talán összesen hármat, hogy a dobogó minden fokára jusson valaki. De az első helyet Javier Fernandez, a spanyol korcsolyázó foglalja el. Hogy miért? Most zenghetnék ódákat arról, hogy én mennyire nagyon jók az ugrásai, mennyire jó technikailag és mennyire remek előadó. Ezek mondjuk mind igazak is lennének, főleg az, hogy mennyire jó előadó. De a legfőbb indok arra, hogy ő a kedvencem a kinézete. Mert valljuk be; kurva jó pasi. Oké, lehet, hogy ez egy kicsit sablonosan, de én is nőből vagyok na.

Mindenesetre a mellett, hogy bitang jól néz ki az eredményei is remekek. Kétszeres, lassan háromszoros Európa bajnok (2013; 2014), kétszeres világbajnoki bronzérmes (2013; 2014) és én szentül hiszem, hogy az olimpián is neki kellett volna a dobogó harmadik fokán állnia, nem pedig a Kazah fiúnak, de ez van. Mindenesetre; Vamos Javi!

Műkorcsolya kihívás - ötödik nap

Ki a kedvenc női műkorcsolyázód?

Meg mondom őszintén; sok női műkorcsolyázót szeretek. Talán többet is, mint jégtáncost, ami furcsa, elvégre a jégtánc a kedvenc szakágam, de ez most mindegy is. Visszatérve; sok női korcsolyázót szeretek, ám mégse volt nehéz eldönteni, hogy ki a kedvenc.

Az abszolút favorit Elena Radionova, egy lassan 16 éves lány, aki viszonylag fiatal kora ellenére már történelmet írt ebben a sportban, ugyanis ő volt az első lány, aki két egymást követő évben megnyerte a Junior világbajnokságot. ezen kívül az elmúlt három évben az orosz nemzeti dobogó mind a három fokán helyet kapott. (Tudni kell, hogy az orosz bajnokság színvonala néha már vetekszik egy nemzetközi verseny színvonalával is.)  Mind ezen kívül remekül korcsolyázik és ad elő. Annak ellenére, hogy csak 16 éves lesz az idei programjaiban néha már nem egy kislányt, hanem egy nőt láttam, ami nem szó, mert ezt sok nála idősebb nem feltétlen tudja elérni.

Mind ezeken kívül ő maga a megtestesült cukiság, mert mikor nem a jégen van - hanem egy interjún vagy a lihegőben -  meg van benne az a gyermeki báj és játékosság, ami egy egy mozzanatban mutatkozik meg. Például abban, hogy játszik a plüssökkel, amiket bedobáltak neki a programja után. Valamint a mimikája, na az haláli (és persze aranyos, de ezt már mondanom sem kell :3). 

Műkorcsolya kihívás - negyedik nap

Melyik a kedvenc szakágad?

Ez nem is kérdés. Egyértelműen a jégtánc. Már kislánykoromban is imádtam nézi, mikor a pár két tagja kiment a jégre, majd valami hihetetlen csodát adtak elő a színpadon. Számomra ez a szakág magában foglalja a kecsességet és azt az szenvedélyt, melyet az ember csak tánc közben érezhet, vagy mutathat. Valamint ennek az ágnak a versenyző remek színészek is, mivel néha olyan hitelességgel adják elő a szerelmes programokat, és játsszák el, hogy egy pár. Néha már mi, nézők is elhisszük nekik, hogy barátságon kívül valami mást éreznek egymás iránt, pedig a tények sokszor ez ellen szólnak.

Valamint annak ellenére, hogy a táncosok nem ugrálnak hiszem, hogy ez a legnehezebb. Hogy miért? Mert a programjaikban szigorúan benne kell lennie azoknak lépéseknek, melyek az éppen táncolt táncra jellemzőek. Szóval igen, szerintem; ice dance for ever. 

My gardrobe #1

Sziasztok!

Ma egy kissé személyesebb bejegyzéssel érkeztem nektek, melynek keretein belül, ha szeretnétek, akkor megtekinthetitek a ruhatáram három legújabb darabját. Ezeket a drágaságokat ma vettük anyával és mindegyikbe első látásra beleszerettem. Még mielőtt bárki megkérdezné, hogy hol és mennyiért elmondom, hogy a Hádában vettük, ami egy használt ruha bolt. Persze, ettől még egyenkénti ára lehetne, azonban egy egy kilós bolt, így egyszerre tettek rá mindent a mérlegre. Azt is ,amit én kaptam és azt is, amit anya magának vett. De akkor lássuk is a medvét, vagyis a fölsőket:

Nos,  első ránézésre egy nagyon egyszerű darab. Elárulom; az is. Mégis meg fogott két nagyon egyszerű okból. Az első a a színe, melyet khaki vagy méregzöldnek mondanék. A helyzet az, hogy kevés zöld ruhám van pedig szeretem ezt a színt és jól is áll nekem a zöld szemem és a fehér bőrömnek köszönhetően. A másik ok pedig az, hogy nagyon jól áll, slankítja az ember alakját annak ellenére, hogy ilyen sztreccses, testhezálló anyagból készült. (Tudom, hogy ez egy paradoxon, de akkor is így van.)

Hordani pedig egy farmerrel és valami mintás vagy színes sállal fogom, hogy feldobja az egyszerű, mintátlanságát. (Ha jobban belegondolok van is egy zöldes, sárgás sálam. Az tökéletes lesz hozzá.)

Ő egy érdekes darab, mert nem tudom, hogy a képen mennyire jön át, de nem csak háromnegyedes - vagy inkább feles . ujjú, hanem lyukacsos is. Pont annyira, hogy az ember csak egy melltartóra viseli az ember, akkor az utcaszélen álló néninek nézik nem pedig normális járókelőnek. 

A színe, mint ahogy a képen látszik szürke, ezt pedig feldobja a közepén lévő Love felírat, aminek a betűtípusa nagyon tetszik. Az anyaga is jó, mert nem nehéz, hanem egy könnyű kis ruhadarab, ami télen, ősszel és tavasszal kiválóan hordható, azonban nyáron, ha csak nincs hidegebb idő én nem ajánlom, mert azért mégis csak egy kötött pulóverről van szó.

Én viselni egy farmerrel vagy cicanadrággal fogom, ez attól függ, hogy milyen hosszú az a fehér vagy szürke felső, amit alá veszek. Valamint ki próbáltam és szerintem hossz ujjúval jól mutat, és ujjatlannal is. Azonban az egész pántos nem ajánlom hozzá, csak a spagetti pántost. Azzal sokkal diszkrétebb és szerintem jobb.

Az utolsó pedig a mai nap nagy kedvence, a puha pulcsi. Nem tudom, hogy a képen mennyire látszik, de ez egy olyan bolyhos pulcsi, amit mostanában lehet kapni a boltokban. Meg kell mondjam szerelmes vagyok ezekbe a darabokba, de nagyon drágák újonnan, a Hádában pedig alig van ilyen, ezzel ellenben tele van kötött pulcsikkal. Mindenesetre ez a darab kilóra megvett az éj kék színével és a rajta lévő arany csillagokkal. Elsőre valahogy olyan karácsonyi hangulatot árasztott, pedig az már régen el múlt és 11 hosszú hónap múlva lesz úja. Mindenesetre erről a pulcsiról nem tudok mit írni; IMÁDOM és kész.

Hordani farmerral fogom az biztos, mivel ahhoz nem elég hosszú, hogy cicanadrággal vegyem fel, azonban az is biztos, hogy ez a világosabb farmerom lesz. Hogy miért? Mert a sötétebb kék farmerommal, ami ma volt rajtam, mikor próbáltam túl sötét volt. Igen, ez egy értelmes mondat volt, de a lányege az lett volna, hogy a sötét a sötéttel nem mutatott olyan jól. Legalábbis nekem nem tetszett.

Nos, ennyi lett volna mára a ruháimról. remélem van olyan köztetek, akinek tetszett ez a kis cikk. ^^

Ölel mindenkit:

Lucy

Műkorcsolya kihívás - harmadik nap

Ki az első korcsolyázó, aki megjegyeztél?

Video

Nos, az első korcsolyázó, akit névről ismertem, az Sebestyén Juli volt a magyar korcsolyasport egyik legnagyobb alakja. Azonban volt még előtte egy lány, aki felkeltette a figyelmem még 2002-ben, az olimpián. Azt hiszem, hogy a rövid programoknál még nem figyeltem fel rá, valahogy elveszett a többiek között. Azonban mikor kijött a piros, narancssárga kűrruhájában és elindult a Carmen tüzes zenéje - hm, lehet hogy ezért vagyok ilyen elfogult a Carmennel szemben? - egyből megszerettem. Emlékszem, még meg is kérdeztem anyát, hogy ez a lány tegnap is szerepelt-e, mire anya mondta, hogy igen. Akkor még nem értettem, hogy mi ez a kétszer futás, csak néztem, de mentségemre szóljon, hogy még csak 5 éves voltam. Mindenesetre ő volt az első műkorcsolyázó akit megjegyeztem és mindig kerestem az arcát a versenyeken és hol megtaláltam, hol nem (mondjuk az Európa bajnokágon). 

De hogy ki is ő? A 2002-es olimpia negyedik és a 2006-os olimpia második helyezettje, az Amerikai Alexandra "Sasha" Cohen. 

Műkorcsolya kihívás - második nap

Mikor láttál életedben először korcsolyát és hol?

Nos ugye az előző kérdésnél írtam, hogy kiskoromban jártam korcsolyázni. Na szóval én akkor és ott, a MAC - azt hiszem - jégpályáján láttam először korcsolyázó embereket. Meg mondom őszintén - bár ez nem tartozik olyan nagyon a kérdéshez - nagyon meglepett és magával ragadott, ahogy a felnőttek és gyerekek a korcsolya élén, akkor még valami furcsa szürke valamin. Aztán persze megtudtam, hogy korcsolya van rajtuk. Ezt követően pedig anyával ha volt a TV-ben és megtaláltuk/észrevettük mindig néztük a versenyeket is. 

Műkorcsolya kihívás - első nap

Sziasztok! 

Most egy igazán érdekes dologgal készültem nektek, egy kihívással, melyet én magam csináltam. Eredetileg a barátnőmnek, Leah-nak csináltam, aki szereti a különféle TAG-okat és hasonlókat töltögetni. Aztán ahogy tegnap gondolkoztam a dolgokon meg mondom őszintén kedvet kaptam. Valamint ha van olyan, aki esetleg kedvet kapott volna a kitöltéshez,az írjon nekem és elküldöm a pontokat. De nem is szaporítom tovább a szót jöjjön a kettes pont.

Mi fogott meg ebben a sportban?

Hm, magam sem tudom biztosan, azt hiszem, hogy több dolog egyszerre. Nem tudom, hogy azok közül, akik most olvassák ezt a választ kik olvassák rendszeresen az Ask oldalam. Mindenesetre ott többször is leírtam, hogy régebben, olyan 3-4 éves korom környékén egy fél évet én is korcsolyáztam, majd egy szemét edző miatt, abbahagytam. Szóval azt hiszem, hogy én ekkor szerettem bele a sportba, mert volt abban valami hihetetlen, mikor az ember lánya a jégen csúszott, és hideg levegő süvített az arcába. Ez fogott meg gyakorlatban. Ezért van az, hogy ha van a közelben megfizethető jégpálya, akkor annak ellenére, hogy esek-kelek a jégen mindig kimegyek a legjobb barátnőmmel.

Nézni pedig elsősorban azért szeretem, mert egy hihetetlenül gyönyörű - főleg a ruhák és a zenék - és finom sport annak ellenére, hogy rengeteg veríték és izzadság van mögötte. Másodsortban pedig azért a hihetetlen bizalomárt szeretem, ami a jégtáncosok, de első sortban a páros korcsolyások között van. Valahogy ez mindig annyira meglep és letaglóz. Mert lássuk be; amíg a jég csúszik, az ember legyen bármilyen profi egyszer-egyszer esni fog. Ha pedig ez pont akkor van, mikor a páros férfi tagja a a levegőbe emeli a női tagot abból nagyon komoly sérülések is lehetnek. 

Szóval összegezve ebben a sportban megfogott az érzés, a gyönyörű zene, a ruhák és a párok közit bizalom.

Odette Beane - Egyszer volt, hol nem volt /Ébredés/ (NOK 2015)

Sziasztok!

Mint ahogy a köszöntő bejegyzés majd 80%-ában beszéltem róla elkezdtem a nagy olvasási kihívást, ami a továbbiakban NOK 2015. Most pedig meghoztam az első könyvet, melyet annak a bűvös ötvenes listának a keretein belül olvastam ki. A kritérium, amire illeszkedik az szám szerint a 49 miszerint olvassak „egy könyvet, ami egy televíziós műsoron alapul vagy az készült belőle.”  Hát én megtettem.

Odette Beane - Egyszer volt, hol nem volt /Ébredés/

„Az Eddy Kitsis és Adam Horowitz által írt televíziós sorozat alapján

Emma Swan élete cseppet sem hasonlít egy tündérmeséhez. Nincsen senkije, amióta kisbaba korában magára hagyták. Mindez megváltozik, amikor huszonnyolcadik születésnapjának estéjén megjelenik az ajtaja előtt Henry, egy tízéves kisfiú, akit Emma a születésekor örökbe adott. Váratlan látogatása mindent a feje tetejére állít.
Henry elviszi Emmát a Mayne állambeli Storybrooke-ba, ahol él, és ahol állítása szerint minden lakos mesefigura, aki nem emlékszik valódi kilétére. Márpedig ha Henrynek igaza van, akkor Mary Margaret Balnchard, a kedves és magányos tanítónő valójában Hófehérke, a híres hercegnő... és egyben Emma rég elvesztett édesanyja.

Meseországban Hófehérkét rabló képében látjuk, aki gonosz mostohája, a királynő elől szökött meg, és kénytelen száműzetésben élni. Hófehérke fiatal nő, aki beletanul a hősi létbe, és bármit megtenne, hogy boldogan élhessen igaz szerelmével, a szőke herceggel, Délceggel, míg meg nem hal

.Minél közelebb kerül Emma Henryhez, annál nehezebb figyelmen kívül hagynia az átkot, amely Storybrooke-on ül és összeköti őt Mary Margarettel. Ha Emma képes elfogadni sorsát Storybrooke megmentőjeként, és megtöri az átkot, végül rátalálhat családjára is, amiről egész életében álmodott.

Az ABC televízió Egyszer volt, hol nem volt sorozata kalandos, modern mese, némi borzongással és sok csodával fűszerezve, tele a legismertebb tündérmesék szereplőivel.”

Mint ahogy arra a cím és a fülszöveg is utal ez a könyv a Magyarországon és Amerikában is híred Once upon a time - Egyszer volt, hol nem volt - című sorozat könyv adaptációja. Mielőtt tovább mennénk, le kell szögeznem, hogy egyetlen egy részt láttam az egész sorozatból; a legelsőt. Tehát úgy olvastam a könyvet, hogy teljesen újdonságnak számított. 

De akkor kezdjük is az elején, a borítóval, ami nekem személy szerint nem nyerte el a tetszésem, mert semmit sem mond a történetről. Nézzük meg alaposan, van egy kék hátterünk, amin fákat tudunk felfedezni. Hoppá! Itt jöhet az isteni sugallat, hogy ez minden bizonnyal egy erdő. Ha pedig ilyen sötétkék, akkor minden bizonnyal éjszaka van. Tehát van egy éjszakai erdőnk, eddig.

 Amint ezt konstatáltuk megnézzük az „előtérben” lévő két nőt. Az egyik, a fekete hajú és kifejezetten érdekes ruházatot visel. Egyszerre „mesés’ és modernkori, ha értitek, hogy mire gondolok, ez tetszik. A mellette álló, szőke hajú nő ezzel ellentétben egy egyszerű farmer bőrkabát kombinációban díszeleg mellette. Ez mondhatni figyelemfelkeltő.

Most hogy kitárgyaltam pár mondatban a hátteret és a figurákat térjünk rá a címre, amivel kétes érzéseim vannak. Eleinte úgy voltam vele, hogy nem tetszik, azonban minél többet nézegettem annál jobban változott a véleményem. A mérleg pedig negatívból a pozitív irányba billent. Mondjuk, azt most se állítom, hogy olyan nagyon tetszik, de már nem igazán értem, hogy eleinte miért is volt olyan ellenszenves.

Tehát összegezve; nem a világ legszebb borítója az egyszer hétszentség, de az is biztos, hogy ha egy könyvesboltban, véletlenül kerül volna a kezembe a könyv akkor nem dobom vissza szörnyülködve, hanem adok neki egy esélyt.

De ennyit a külcsínről, nem ez a lényeg, hanem a történet. A kezdő jelenetben megismerhetjük jövendőbeli főhősnőnket Emma Swant, akiről kiderül, hogy fejvadász és egy férfi után nyomoz, aki sikerül is elkapnia. Nem sokkal az után megismerjük a fiát Henry-t, akit közel évvel korábban örökbe adott és aki azért van ott, hogy elvigye Emmát Storybrooke-ba, ahol állítása szerint mindenki az idő fogságában szenved. Mind ezt pedig a gonosz királynő - Hófehérke mostohaanyja - átkának köszönhetik, aki az idő fogságába zárta őket. Így a városban senki sem tudja, hogy ő egy mesehős. Például a terapeutája Archie se tudja, hogy ő nem más, mint a Pinokkióból ismert Tücsök Tihamér.

Mindenesetre Emma hazaviszi a fiút a nevelő anyjához-Reginához, aki a város polgármestere és Henry szerint Hófehérke mostohaanyja. Ez után főhősnőnk úgy érzi, hogy neki már nem sok keresnivalója van a városban, így elindul vissza, Bostonba, ahonnan jött. Azonban észreveszi, hogy a fiú ravasz módón a kocsijában hagyta a mesekönyvet, így mindenképpen a városban kell maradnia, legalább egy éjszakát. Azonban miközben ezen tűnődik váratlanul egy farkas terem előtte, melyet sikeresen kikerül, ám szerencsétlenségére karambolozik, melyben eszméletét veszti.

Emma reggel a rendőrkapitányságon ébred, ahol a seriff közli vele, hogy le van tartóztatva. A beszélgetésekre és miértekre azonban nem sok idejük marad, mire megjelenik az aggodalomban úszó Regina, mivel Henry megint eltűnt. Persze mikor meglátja Emmát egyből rágyanakszik, azonban hamar rá kell jönnie, hogy a nőnek semmi köze az ügyhöz. Végül Emma kezd el nyomozni Henry után, és mondhatni könnyű szerrel és a fiú tanárnőjének - Mary Margaretnek - a segítségével megtalálja őt a „várában”. Ahol előadta Emmának a története folytatását, miszerint Ő - mármint Emma - nem más, mint Hófehérke gyereke, akit azért küldtek a szekrényen keresztül - aki nem látta a sorozatot annak lejjebb lesz a magyarázat erre - másik világba, hogy majd megtörje az átkot.

Persze ki az a huszonnyolc éves nő, aki ezt elhiszi? Senki.

Mindenesetre Emma visszaviszi a fiút Reginának, aki meglehetősen, a kelleténél talán kicsit hevesebben reagál a nő egy ártatlan megjegyzésére, aki erre félig dacból, félig anya aggódásból úgy dönt, hogy a városban marad, így kivesz egy szobát a helyi fogadóban.

Azonban az első fejezet - pont úgy, ahogy az egész könyv -, melyet fentebb részleteztem két vonalon játszódik. Az egyik a valóságban a másik a mesék világában. Az első fejezetben kronologikus sorrendben, ám nagyobb időbeli ugrásokkal vagyunk jelen ebben a világában. Az első jelenetben tanúi lehetünk Hófehérke esküvőjének, melyet a gonosz királynő szakít félbe. Itt mondja el az ifjú párnak, hogy „ajándékot hozott nekik”. Mégpedig nem mást, mint a boldogságuk utolsó napját, ugyanis le fogja rombolni azt, amit ők ketten felépítettek.

Ezt követően nem tudom hány hónapot ugrunk előre, de várandós Hófehérke és a Délceg herceg egy várbörtönben vannak, ahol Zörgőfürgét - hogyan, kérdezem, én hogyan lehet ilyen nevet adni szegény Rumpelstiltskinnek!? -, hogy segítsen nekik. Rumple - akit akkor se fogok a „magyar nevén” hívni, ha fizetnek érte - elmondja az ifjú párnak, hogy nemsokára mind az idő foglyai lesznek, az egyetlen, aki megtörheti az átkot az a leány, aki Hófehérke hasában növekszik. Persze a segítségnek a mesében és itt is ára van, ez pedig nem más, mint hogy a gyermeket, aki születik nevezzék Emmának.

Ezt követően, mikor megint a mesék birodalmába kerülünk az átok beteljesedni látszik, de a terv is. Ugyanis Dzsepeto csinált egy szekrényt, melyen keresztül Emmát és Hófehérkét ki tudják menekíteni még időben. Azonban a dolgok nem úgy sülnek el, ahogyan ők azt eltervezték, ugyanis a szülés közben már megindul a támadás, így Emma születése után a hercegnek és Hófehérkének, éppen hogy marad ideje a kisbabát a szekrénybe tenni.

(A fejezetben a mesés és a valóságos részek nem úgy jönnek egymás után, hogy valóság ömlesztve - mese ömlesztve, hanem úgy hogy egy kis valóság - egy kis mese - egy kis valóság - egy kis mese.)

Mindenesetre ez, hogy Emma a városban marad, teljesen felborítja az életet, vagyis inkább elindítja azt, ugyanis az eddig nyugodt kisvárosban hirtelen eltűnések, megjátszott gyilkosságok, veszekedések és intrikák ütik fel a fejüket. Ezekhez a történéseknek köze van többek között Mr. Goldnak, aki a város leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, Reginának, Mary Margaretnek, Henry tanárnőjének, Nagyinak a fogadó tulajdonosának és unokájának Rubynak, Davidnek, aki eleinte egy ismeretlen, kómában lévő férfi a kórházban, Khatrynnek, a feleségének és még nap esti sorolhatnám a szereplőket. Valamint kezdetét veszi a "Kobra hadművelet is", melyben Henry - és Emma - próbálják kideríteni, hogy kinek mi a valódi személyazonossága.

És persze a „másik világ” frontján sem maradnak el a történetek, mert ebben a világban, is zajlanak az események. Betekintést nyerünk a múlt titkaiba, rejtelmeibe valamint gyerekkorunk kedvenc meséit - többek között a Piroska és a Farkast, ami engem a legjobban meglepett - új köntösben ismerhetjük meg.

Az kifejezetten tetszett a fejezetekben, hogy a mese és a valóság igazodott egymáshoz, mivel valamilyen szinten ugyan az játszódott le mind a két helyszínen. A szereplők megvívták csatáikat, melyből néha vesztesen, néha győztesen kerültek ki. De ezek ellenére mégis egy olyan világot kapunk, ahol van varázslat, létezik az igaz szerelem és a végén, ha a jó győz, akkor talán mindenki megkapja a boldog befejezését

Magát a könyvet ajánlom mindenkinek - még annak is, aki látta már a sorozatot és azt hiszem, hogy négy évadra előre tudja, hogy mi várható -, mert egy könnyű nyelvezetű és gyorsan olvasható könyv. Bár én néhol hiányoltam a leírásokat, a tájról és egyes szereplők lelki folyamatairól, melynek köszönhetően kicsit közelebb kerülhettek volna az olvasóhoz.

Hű, végére értünk életem első könyvajánlójának, leírásának. Nos, azt hiszem, hogy kicsit sokat beszéltem az első fejezetről, de úgy gondoltam az a bevezető, azt mindenképpen el kell mondanom. Az után a többi fejezetről azért nem beszéltem, mert kisebb epizódokból állnak, melyben persze visszautalnak a történtekre, de nem akartam lelőni egy poént se.

Ölel mindenkit:

Lucy